Kapcsolódó interjúk

Az interjúalany beszél II. világháborúról, a szerencséről, hogy tágabb családjából sem halt meg senki, az orosz katonák beszállásolásáról, és arról, hogy gyermekként összebarátkozott a beszállásolt orosz hadnaggyal, aki elmesélte, hogy már az egész családja meghalt (0:20). Édesapja katonai szolgálatáról is szól, valamint arról, hogy őt a német katonák fosztották ki. A család közben Székesfehérvárról Lespsényre ment (3:52). Szól arról, hogy gyermekként hogyan nézték a két hadsereg tűzharcát (11:12). Szól arról, hogy 1956-ban disszidálni szeretett volna néhány barátja, meg is beszéltek egy hajnali találkozót, de szerencsére visszatartották a többieket a szüleik. Az is felmerült, hogy a Velencei-tó jegén szöknek át, miután bezárult a határ, de végül nem próbálták meg (12:28). Amikor 56-ban mentek át az oroszok a városon, belelőttek a tömegbe, az egyik barátjának át is ment egy golyó a lábán (16:15). Beszél arról, hogy miként találták egyik nap üresen a műhelyt és a kollégiumot, majd csatlakoztak a tüntetésekhez a városban (20:28). Szól a tüntetések lefolyásáról, arról, milyen beszédeket tartott két egyetemista fiú (24:10). Végül november 4-éről és az először elrontott emléktábláról szól (27:25).

Az interjúalany mesél bányamérnökként végzett munkájáról, illetve elmondja, hogy hogyan került kapcsolatba a nyomdászattal, az újságkiadással és végül a papírmerítéssel. 1:10--születés, család, szülők, iskolái; 2:14--hogyan lett nyomdász és újságkiadó, hogyan működik manapság a cég; 7:20--általános iskolás évek, részvétele a kisdobos, illetve az úttörő mozgalomban; 15:25--hol táborozott az úttörőkkel; 17:16--házassága, hogyan jutottak lakáshoz, bányamérnöki munkája; 25:19--hogyan került kapcsolatba a papírmerítés mesterségével; 32:11--jövőbeli tervek

Az interjúalany beszél gyermekkoráról, a II. világháborúval kapcsolatos emlékeiről, a frontról szörnyűségeket mesélő hadtápos német katonák bekvartélyozásáról (0:24). Rátér arra, hogy milyen érdekes volt gyermekszemmel a bombázás vagy egy légiharc (2:45). Szól arról, hogy édesapját kirúgták a háború után, valamint arról, hogy korábban egy gyereklány segített náluk a háztartásban, aki 1945 után sokat segített, például, hogy felvegyék iskolába (4:10). Szól arról, hogy - mint akkoriban rengetegen - vegyész szeretett volna lenni, és végül az újpesti SZTK-nál lett volna erre lehetőség, ám az utolsó pillanatban a szájsebészeten kapott mégis állást. Megkedvelte a fogászatot és többszöri felvételi után végül egy 56-os disszidált helyére vették fel (6:00). Beszél az 1956-tal kapcsolatos emlékeiről: a katonás rendben szotyizó orosz katonákról, illetve arról, hogy a honvágy visszafordította disszidálási kísérlete közben (8:50). Beszél arról, mennyit segített neki fogorvosként a korábbi asszisztensi gyakorlat, valamint szól a Kádár-korszak sikeres foglalkoztatás-politikájáról, de hozzáteszi, hogy a puha diktatúra sokat ártott, hiszen nem egészséges, ha valaki a semmittevésért is pénz kap (10:40). Beszél nagyszüleiről, a Liszt Ferenccel együtt négykezesező nagyanyjáról és a századforduló környékén meggazdagodott nagyapjáról, Bauer Ferencről, aki megalapította Deákvárat, amit Vác Rózsadombjának szánt (12:50). Szól a Horthy-korszak jólétének paradox oldalairól, valamint arról, hogy Deákvár alapítójának lányának lenni inkább rossz pontnak számított a diktatúrában (19:30). Beszél a Deákvárat Vác többi részétől elválasztó különbségről és a hasonlóságokról (21:55). Beszél a Rákosi-rendszerről, a rádiók elkobzásáról 1945 után, valamint az iskolák államosításáról (23:30). Szól arról, hogy határozottan megkönnyebbült a mindennapi élet már Sztálin halálától kezdve (25:45), valamint az iskolában folyó ideológiai átképzésről (30:45). Végül Deákvár jelenéről és jövőjéről szól, valamint arról, hogy származása ellenére sem érezte soha, hogy Deákvár az "övé" lenne (41:22).