Kapcsolódó interjúk

4:02 A riportalany beszél horvát kisebbségi származásáról, iskolás éveiről, szüleiről. 5:26 Rövid ideig internátusban tanult Pécsett, de az államosítást követően visszakerült szülőfalujába. 8:30 Szól a pécsudvardi horvát hagyományokról, a korszak mindennapjairól. 9:52 Bejárós diákként Pécsre járt a Leőwey Klára Gimnáziumba. 13:19 Felidézi emlékeit az 1956-os forradalomról. 14:58 1956 szeptemberétől rövid ideig postai alkalmazott volt, majd az Állami Biztosítóhoz került. 17:46 Közben házasságot kötött egy nagyárpádi sváb fiatalemberrel, akinek a családját a háború után kitelepítették. 21:30 Felidézi milyen nehézségekkel járt, hogy ő és a férje eltérő etnikumú volt. Szól a családban bekövetkezett változásokról. 27:11 Beszél az életmód változásáról, a mindennapokról a Rákosi-rendszerben. 29:54 Vall arról, hogy édesapja megsebesült a II. világháborúban és hadirokkant lett. 34:20 Beszél az 1960-as évek mindennapjairól, közlekedési viszonyairól. 40:17 Végezetül elmondja, hogy miként változott meg az élete a rendszerváltoztatással.

Az interjúalany beszél családjáról (0:26) és a II. világháborúról (2:18). Mesél gyűjtőtáborba hurcolásáról (4:14), a marhavagonban való utazásról (06:00). Beszél a munka jellegéről (10:10) és a foglyok osztályozásáról (11:58). Végül hazajutásának történetét mondja el (21:45, 26:01).

Az interjúalany beszél családjáról, háború alatti élményeikről, majd rátér a szovjet katonák pusztítására: szétverték a telefont, a rádiót, megrongálták a játékait, csak a porszívót nem bántották (0:16). A háború után édesapját kirúgták, majd üzemorvosként helyezkedett el, és édesanyját is állandóan fenyegették "idealista világnézete" miatt (4:10). Szól arról, hogy 1956. október 23-án kukoricatöreket ment szedni az osztállyal, a honvédség pedig bevitte őket egy laktanyába ellenőrizni (8:35). A szülei aggódtak, mert nem volt telefon, az emberek az egyébként zenét sugárzó rádión keresztül üzentek (12:10). Szól arról, miként szabadultak ki a rabok a győri börtönből, a négy halálos áldozatot követelő sortűzről, valamint a hosszú kocsisorokról, akik arra vártak, hogy november 4. után Ausztriába távozzanak (13:30). Arról is szól, hogy Nyugat-Magyarországon rengeteg ember jelent meg, akiknek a helyiek szállás és élelmet biztosítottak, az édesanyja is (16:50). Elmeséli, miként találkoztak kirgiz katonákkal, akik megdöbbentek, mikor megtudták, hogy nem Szueznél vannak (17:20). Beszél a vallásgyakorlásról a diktatúra alatt, arról, hogy egy másik városrész templomába jártak, nehogy jelentsenek róluk (19:18). Szól az egyházi iskolák államosításáról, az állam és az egyház egyezségéről és a hét katolikus iskoláról, ami megmaradhatott (20:30). Szól arról, hogy nem vették fel nyugaton élő rokonai és klerikális háttere miatt (23:45), majd említi a kulákellenes propagandát (27:05). Elmeséli, miként disszidált a nővére és a sógora 1956-ban (29:40). Szól arról, hogyan kezdtek el az operával Jugoszláviába járni. Vajdasági fellépéseik során vigyázniuk kellett, hogy az olyan sorokat, melyek az elcsatolt területekre is utalhatnának, pl. "feláldozom e széket", ne hangsúlyozzák ki (33:30). Elmeséli, hogyan kerülte el a katonai szolgálatot (40:00), majd azt, hogy 1982-től nyugaton is felléptek, s ilyenkor mindig kísérték őket olyanok, akiket nem ismertek, valószínűleg besúgók. Egy ilyen alkalommal egy ismerőse csalódva vette tudomásul, hogy a párt hazudott neki, nem is nyomorognak a kapitalisták. Visszatérte után az illető visszaadta párttagkönyvét (43:30).