Kapcsolódó interjúk

Az interjúalany 1932-ben született Budapesten. A legkorábbi emléke, hogy a szülei beszéltek a közelgő háborúról. Édesapja vegyész volt. Amikor a gyárat át akarták telepíteni Németországba, ő felmondott, így el kellett hagynia a fővárost is, Békés megyébe költöztek. Az első bombázásokat azonban még átélte a család Budapesten. (03:58) Miután leköltöztek Békésbe, 1944 novemberében a Vörös Hadsereg elérte otthonukat. Az első katonák még idősebbek és jóindulatúak voltak. Elmondja, hogy a közelben lévő erdőben létesített lőszerraktárt harcok nélkül szerezték meg az oroszok. Beszél arról, hogy korábban németek szállták meg a falut, de miután a debreceni páncéloscsatában a szovjetek győztek, a Wehrmacht katonák is elmenekültek. (07:10) Két nagybátyja hadifogságba került és Fogsányba vitték őket. Azért nem szállították őket tovább a Szovjetunióba, mert egy korábban náluk elszállásolt német orvos 50 év felettinek nyilvánította őket. (08:40) Az interjúalany egyházi iskolába járt, amelyet 1948-ban államosítottak. Később Egerbe került, ott érettségizett 1950-ben. Először az elektromérnöki szakot jelölte meg, de végül csak az orvosi karra vették fel, Ekkor költözött vissza a család Budapestre. Hiába volt Kispesten családi örökségként házuk, csak a hozzá tartozó melléképületet kaphatták meg, ahol nyomorúságos körülmények között éltek. Telenként a szobában is megfagyott a víz. 6 éven keresztül laktak itt. (13:44) Az 50-es években általános volt a szegénység. Édesanyjának is dolgoznia kellett, az egyetemnek sem volt pénze orvosi köpenyekre. Az egyetemen aktív mozgalmi élet folyt, amelyben az interjúalany is részt vett. Ennek a jó oldala az volt, hogy mély barátságok kötődtek. Az interjúalany jó tanuló volt, állami ösztöndíjban is részesült. Öccsét 1956-ban felvették a villamosmérnöki karra. Egy csereprogram keretében sikerült kijutnia 1 hónapban az NDK-ba, leírja az út részleteit. Az utazás szép élményeket hagyott benne, egyedül Drezdában látta még a szőnyegbombázás borzalmas nyomait. (22:30) 1956 szeptemberében doktorált. A gyáli úti akkori repülős kórházba került. (25:32) 1956. október 1-én hivatalosan katonaállományba vették. Október 23-án beteg volt, így csak később öccsétől értesült a forradalomról. Több katonának behívott orvos a lakosságtól kapott civil ruhát. (31:00) A család új házba kerülhetett, de Budapest '56 után romokban hevert. (32:58) Beszél a kórházi munkáról. A forradalom alatt a műtőjük találatot kapott, így egy ideig akadozott az ellátás. Férjhez ment, a József Attila lakótelepen sikerült nehézkesen lakást szerezniük. 1958 márciusában tudtak beköltözni, egy hétre rá született meg az interjúalany első fia. A szülési szabadság csak 6 hét volt, utána a gyereket bölcsődébe, majd a nagyszülőkhöz kellett vinni. (40:32) A munkahelyén hamar elfogadták, nő létére be tudott illeszkedni a férfi nőgyógyászok közé. 1960-ban tett nőgyógyász szakvizsgát, egy évre rá született második fia. Összesen 21 évet töltött a klinikán, utána nyerte el a János Kórház szülész főorvosi posztját. Innen 12 év után ment nyugdíjba. Beszél a János Kórház szülészeti osztályainak történetéről. (44:04) A rendszerváltoztatással nem foglalkozott. (44:56)

Az interjúalany gyerekként élte meg a II. világháborút és a szovjet megszállást. Szól továbbá a repülőgép-modellezéssel való megismerkedéséről (5:22). Szól arról, hogyan került katonai középiskolába. Hosszan beszél az 1956-os forradalom gyöngyösi eseményeiről, és abban játszott szerepéről (11:23). Napjainkig végigtekinti a város, a saját, és családja történetét.

A Kárpátalján született interjúalany beszél családjáról, oktatásáról a katolikus nővéreknél, a zeneiskolára, arra, hogy az elkobzott zongorákból tudtak igényelni (0:22). Szól arról, hogy édesapját kényszermunkára vitték a szovjetek, így édesanyja óvodát nyitott (7:40). Apja aztán elkerült Budapestre kórházba, majd úgy döntött, új életet kezd egy másik nővel Magyarországon. Mondta, hogy a családjának "otthagyta a vagyont", amit a szovjetek nyomban államosítottak is. Ekkor nyitotta meg édesanyja az óvodát, aminek épületét rövid időn belül visszaigényelték (11:18). Szól a háború végnapjairól, a hidak felrobbantásáról és arról, hogy az egyik légiriadó során a másféléves testvéréért vissza kell rohanni a bunkerből, mert fent felejtették (15:00). Szól az orosz katonákról, az erőszakoskodásról, a tisztek tekintélyéről, és arról, hogy Kárpátalja Kánaánnak tűnt a beszállásolt orosz katonáknak (19:45). Beszél a vallásos nevelésről, és arról, hogyan szakadt ez meg, mikor édesanyját kirúgással fenyegették. Azt is hozzáteszi, hogy vasárnap az iskola mesefilm-vetítéseket is szervezett a vallási élet szétzúzása érdekében (22:20). Beszél az 1950-es évek Kárpátaljájáról, arról, hogy csinos ruhát csak Magyarországból lehetett kapni, arról, hogy felváltva ültettek magyar és ukrán diákokat az iskolában, a felvonulásokról, a mezőgazdasági munkákról, az élelmiszerhiányról és a kilométeres sorokról (24:54). Szól továbbtanulásáról és elhelyezkedéséről a ruhagyárban (29:00), majd arról, hogy nem hitték el, hogy 1956-ban forradalom van Magyarországon (32:00). Szól arról, hogyan látogatott Magyarországra, majd hogyan költözött át véglegesen családegyesítés címén 1973-ban (35:35). Elmeséli, hogy albérletben laktak Várpalotán, mert a férje a városban tudott dolgozni (37:12). Szól arról, hogy milyen külföldi utazásokat tettek már Magyarországról, hogyan tudtak körbenézni Nyugat-Berlinben (38:15), majd arról, hogy kik maradtak Beregszászban a tágabb családjából (40:35). Szól a rendszerváltoztatásról és arról, hogy 1985-1988 között a férjével együtt Mongóliában dolgoztak, ahol nagyon jól megfizették őket (43:00).