Kapcsolódó interjúk

0:00 bemutatkozás, gyermekkor, családi háttér 5:59 a második világháború után elvették tőlük a földjeiket 7:59 magyar és történelem órákon különböző rögtönzött jelenetekkel demonstrálták az újfajta történelmet 12:26 elmeséli édesapja és más nemesi családok sorsát, édesapja pallér volt egy bányában, ahol jehovásokkal és egyéb osztályidegenekkel dolgoztak 19:15 felveszik a középiskolába, mesél arról, hogy hogyan változott meg egyik napról a másikra az egyházbarát oktatás egyházellenessé, megszűnik a napi imádság és leveszik a kereszteket a falról 22:24 cserkészet helyett a DISZ-be kellett belépniük 23:20 először a veszprémi vegyipari technikumba járt, majd Keszthelyre járt, majd tiszti iskolába járt, mesél a tiszti iskolás évekről 34:00 a tiszti iskoláról politikai okokból kirúgták 36:02 az 1956-os események Budapesten érték, kivándorolt az NSZK-ba 43:50 1966-ban hazajött, letartóztatták, bebörtönözték, kényszergyógykezelésre és nyolc évre ítélték el, 1975-ig volt börtönben; ott gyakran verték, bántalmazták

Az interjúalany egy kislány szemszögéből meséli el elhurcolásának történetét: a kitelepítés éjszakáját(0:19),a marhavagonbani utazástól elkínzott deportáltak brutális fogadtatásról, amikor elhangzik az interjú címéül választott mondat: „Itt mindenkinek dolgozni kell addig míg bele nem döglik!”(2:45) azt, hogy mint 16 éves szerelmes lány,gyermekként mit tartott fontosnak magával vinni a lágerbe(8.09). Képet kapunk a lágerviszonyokról, a hodálybeli mindennapi életről, az őrség foglyokkal szembeni bánásmódjáról(9:24). Részletesen mesél a munkakörülményekről (silózás, rizsföldek, megerőltető fizikai munka kalóriaszegény táplálkozás mellett szélsőséges időjárási körülmények között)(11:40), a teljesítendő normákról, a fizetségről, a munkaképtelenek sorsáról, azokról, akik belehaltak a megpróbáltatásokba. Ennek kapcsán szól a higiéniáról és az orvosi ellátásról is(20:27).Beszél a hodálybéli együttélés körülményeiről (a zaj, a tömeg, a bűz, stb...) és az őrökről is(28:30). Egyetlen szép élményeként elmeséli a deportált kisgyermekekkel való törődését, akiknek tanítgatása révén készül fel későbbi édesanyai szerepére(35:32). Az interjú utolsó része a kiszabadulás körülményeiről és a szabad életbe való visszailleszkedés nehézségeiről szól(39:52). 1990-ig a férjén kívül soha, sehol, senkinek, még gyermekeinek sem mert beszélni a vele történtekről(44:35).

Az interjúalany beszél az 1950-es évek mindennapi életéről, a Sztálin halála utáni enyhülésről (0:30). Szól a forradalom egyik előzményéről, az 1956 április 4-i pécsi felvonulásról, ahol mozgalmi dalok helyett 48-as dalokat énekeltek, ami botránynak számított (1:20). Bányászként dolgozott, amikor meghallotta az 56-os forradalom hírét (3:30). Szól az október 25-i tüntetésről, annak szétveréséről, az elbújásról, az igazoltatásról (7:18). Beszél a többi nap eseményeiről, egy kollégiumi igazoltatásról (15:00). Szól arról, hogy édesapjával és másik két emberrel fel akartak menni a mecseki Árpádtetőre ellenállni, de addigra már a szovjetek felülkerekedtek. Végül a faluban letették a fegyvert az oroszoknak (18:14). Az MSZMP helyi alakuló ülését szétzavarták, kövekkel dobálták be az ablakát, amiért 57 nyarán le is tartóztatták (21:00). Szól arról, hogy az ötvenhatosokban sose merült fel a bosszú lehetősége (25:25), majd arról, miként ült öt hónapot börtönben (26:30). Szól arról, hogy csak akkor engedték el, amikor már munkát szerzett, de ez nagyon nehéz volt, ha fel is vették, hamarosan fenyegetés hatására kirúgták. Végül segédmunkásként tudott elhelyezkedni (28:25). Szól arról, hogyan sikerült főiskolára mennie a szerencse, a jóindulat és az adminisztráció figyelmetlensége miatt, majd arról, onnan hogyan került egyetemre, és végül hogyan végzett villamosmérnökként (31:14). Szól arról, hogyan lett szakoktató, és hogyan jelentették fel egyszer múltja miatt, valamint arról, hogyan különböztették meg a Kádár-rendszerben (34:20). Végül arról szól, mit bánt meg, és mit csinálna másként (39:20).