Az interjúalany személyes emlékeit történelem tanári pályájának tükrében eleveníti fel. Először a II. világháborúról beszél, Magyarország szovjet megszállásáról (2:09), majd az oktatásról az ötvenes években, beleértve az államosítást és a vallási oktatás eltörlését (8:30). Többször, hangsúlyosan szól az 1956-os forradalom budapesti és gyöngyösi eseményeiről (11:56, 23:26). Beszél továbbá az oktatás Kádár-kori helyzetéről (18:38), arról, hogy megfigyelték a Kádár-korszakban (30:00), illetve a rendszerváltoztatás és a reformkommunista elit tevékenységét is értékeli (33:14).

Az interjúalany beszél gyermekkoráról, oktatásáról (0:30), majd arról, hogy a II. világháborúban édesapja gazdászati tiszt lett (3:30). Szól Trianon következményeiről és az I. bécsi döntésről, amit édesapja így kommentált: "az a baj, hogy nem azok adják vissza, akik elvették" (5:13). Szól a Pápai Református Kollégium életéről, szervezetéről (6:45), a hazaszeretetre és polgári ízlésre nevelésről (10:00). Beszél a Horthy-korszakról, és arról, hogy Horthy István testesítette meg az ideált a fiatal lányoknak (12:22). Szól arról, hogy a front közeledtével ki akartak menni önkéntes munkára Németországba, ám ehelyett Lengyelországba vitték őket marhavagonban, ahol gyári munkát kellett végezniük. Miután vőlegénye beállt katonának, gyorsan hazaengedték őket (17:30). Szól arról, hogyan élték át korábban a bombázásokat, illetve hogyan viselkedtek az orosz megszállók: bombatölcséreket töltöttek fel könyvekkel, mikor cseresznyét vittek sebesült társaiknak, az egész fát kivágták (20:15). Szól a háború utáni életről, a cserekereskedelemről, inflációról, valamint az egész környékről kezelésre érkező megbecstelenített lányok és asszonyok (24:30). Szól arról, hogy ők maguk hol bújkáltak az oroszok elől (26:18), a háború utáni életkörülményekről, hogy például csak 2 méter anyagot lehetett vásárolni (31:50). Szól Pápa lakosságának menekültekkel való felduzzasztásáról, arról, hogy lakásukból csak a hálót tarthatták meg, de az is tele volt ismerős menekültekkel (35:08), a "fasiszta" könyvek bezúzásáról (39:00), valamint Sulyok Dezsőről és a politikai rendszer megszilárdulásáról (39:50). Elmeséli, hogy az erőszakoskodó oroszok nagyon féltek a tisztjeiktől, valamint azt, hogy a hasonló német katonákat egy pofonnal le lehetett rázni (42:20). Végül az 1950-es évek mindennapjairól, kulturális életéről és az 1956-os forradalomról szól (44:20).

Az interjúalany 1931-ben született Üllőn, itt is nőtt fel. Beszél családjáról, szegényes életkörülményeikről. A II. világháború alatt apja ás bátyja katona volt, így egyedül volt édesanyjával, amikor jöttek a megszálló orosz csapatok. A szovjet katonák elől menekülniük kellett, nagyon féltek tőlük. (02:14) Egy idő után már rendeződött a kapcsolat a megszálló oroszok és a lakosság között. Az interjúalany elég jól megtanult oroszul így meg tudta értetni magát. Nem ismer senkit, akit elhurcoltak volna, de többeket, akiket megerőszakoltak. (04:20) Elmondja, hogy a harcok alatt nagyon rosszak voltak a körülmények. Mivel az orosz megszállók ősszel jöttek, nem tudták betakarítani a termények nagy részét, így sokan éheztek. Sokáig a háború után sem javult a helyzet, a mezőgazdasági válságot még súlyosbította a hiperinfláció. (05:40) Az interjúalany 1956-ban emigrált Kanadába a forradalom után. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a Vörös Hadsereg leveri a forradalmat, munkatársaival együtt elhagyta az országot, nem akart többé kommunizmusban élni. (07:02) Külföldön szokatlan, de jó volt az élet. Mindenhol nagy szeretettel fogadták a magyar menekülteket. (07:46) Elmondja disszidálásának történetét. Vonattal mentek a határig, majd éjszaka átszöktek a jól őrzött senkiföldjén Ausztriába. Semmit nem tudtak magukkal vinni. (10:04) Az emigrációban a Vörös Kereszt segítete őket. Ausztriából először Angliába (itt ismerkedett meg férjével), majd Észak-Írországba kerültek táborba, innen repülővel mentek Kanadába. Eredetileg Ausztráliába akartak utazni, de mivel találtak állást, Kanadában maradtak. Letelepedtek, családot alapítottak. (12:44) Itthon maradt rokonainak maradt a küzdelmes élet. Anyja nagyon el volt keseredve, hogy lánya itthagyta. Állandóan leveleztek, néha még pénzt is küldtek haza. (14:54) A rádióból és újságból folyamatosan követte a Magyarországi eseményeket. Lélekben és szívben magyar maradt. Gyermekei már Kanadában születtek, de máig büszkék magyarságukra. (16:10) Férje haláláig tartotta a kapcsolatot a magyar közösséggel, azóta viszont csak a gyermekeinek nevelésére koncentrált. (17:10) Visszatérve beszél arról, hogy a világháború után apja és bátyja is orosz hadifogságba estek hónapokra. A táborokban végig éheztek, fizikailag és lelkileg is nagyon megviselte őket a hadifogság. (20:38) Beszél a német és orosz megszállásról, a katonák álltal okozott károkról. Az oroszok minden mozdíthatót elloptak. (22:50) A háború után Magyarországon gyors- és gépírónőként dolgozott több helyen. Fizetése szinte semmire nem volt elég. Egy munkatársnője megjárta Auschwitzot, ő mesélt arról, hogy milyen rémtetteket hajtottak ott végre. A világháború végén látta, hogy többen próbáltak segíteni a zsidókon, általában eredménytelenül. Az elhurcolt zsidók holmijait a németek és a nyilasok elvették. Elég sok zsidó hazatért. (31:30) Férjével Angliában ismerkedett meg. Férje jó kedélyű, barátságos ember volt, mindenki szerette. Néha gondolt arra a család, hogy hazajönnek Magyarországra, de ez a rendszerváltoztatás után is rengeteg pénzbe került volna. Nagy a kanadai és a magyarországi rokonsága is, az itthoniak közül sokakat csak az interjú készítése előtti hazautazáskor ismert meg. (35:32) 1956-ban jelen volt a rádió ostrománál és a Sztálin-szobor ledöntésénél is. (37:10)